Bougainville-i csata
| Bougainville-i csata | |||
_March_1944.jpg/250px-U.S._Soldiers_at_Bougainville_(Solomon_Islands)_March_1944.jpg) | |||
| Konfliktus | Második világháború | ||
| Időpont | 1943. október 27. – 1945. augusztus 21. | ||
| Helyszín | Salamon-szigetek | ||
| Eredmény | Szövetséges győzelem | ||
| Szemben álló felek | |||
| |||
| Parancsnokok | |||
| |||
| Szemben álló erők | |||
| |||
| Veszteségek | |||
| |||
| d. sz. 6° 08′, k. h. 155° 18′Koordináták: d. sz. 6° 08′, k. h. 155° 18′ | |||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Bougainville-i csata témájú médiaállományokat. | |||
.svg/75px-Flag_of_the_United_States_(1912-1959).svg.png){kind=small}
.svg/75px-Flag_of_Australia_(converted).svg.png){kind=small}
A bougainville-i csata a második világháború egyik ütközete volt a csendes-óceáni hadszíntéren 1943. október 27. és 1945. augusztus 21. között.
A támadók célja az volt, hogy áttörjék a japán védelmi rendszert, amelyet a Bismarck-szigetcsoport tagjain hoztak létre, keletre Új-Guineától, a Salamon-tengeren, és elszigeteljék a nagy japán támaszpontot, Rabault. A hadműveletben fontos szerepet szántak Bougainville-nek, amelyen hat repülőteret működtettek a japánok.[1][2]
Az amerikaiak több elterelő akció után az Auguszta császárné-öbölben szálltak partra, messze a japán főerőktől. Mivel a szigetet hegyek tarkították és a területet sűrű őserdő borította, a japánok csak több hónapos, rendkívül nagy erőfeszítéseket igénylő menetelés után érhettek a helyszínre. A sűrű dzsungel azonban az amerikaiak dolgát is megnehezítette, mert csak nehezen tudtak a partról a sziget belsejébe hatolni.[3]
A partraszállás kis ellenállás mellett zajlott, így a nap végére 14 ezer katona és hatezer tonna ellátmány érkezett Bougainville partjaira. Az akció sikere komoly veszélybe került az első éjszaka, amikor egy nagy japán hajóegység 75 kilométerre megközelítette a keskeny hídfőt, de Aaron Stanton Merrill ellentengernagy rombolói és cirkálói visszaverték őket.[4] A hasonló akciók megakadályozása érdekében az amerikai repülők november 5-én csapást mértek Rabaulra, majd 11-én ismét bombáztak. A japán felszíni egységek visszavonultak Truk védelmébe.[5]
Közben Bougainville-en folytatódtak a kisebb csatározások a meredek hegyoldalakkal határolt hegygerincekért és -csúcsokért, valamint a dzsungelben vezető ösvényekért.[6] Az amerikaiaknak sikerült kiszélesíteniük a hídfőt, és az utászok megkezdték a repülőtér építését. A kifutópálya december 10-én 17 F4U Corsairt fogadott. Ezzel teljesült a bougainville-i akció célja, a Rabaul közeli repülőtér beüzemelése.[7]
A japánok több nagyobb ellentámadást indítottak 1943 őszén, majd 1944 tavaszán, de valamennyi sikertelenül végződött, és kénytelenek voltak visszavonulni megerősített bázisaikba.[7] 1944 végén ausztrál csapatok váltották fel az amerikaiakat, és egészen 1945. augusztus 11-éig, Japán fegyverletételéig szorongatták a védőket.[6]
Előzmények[szerkesztés]
A Salamon-szigeteki Bougainville a háború előtt Ausztráliához tartozott. A japánok 1942 tavaszán foglalták el a 230 kilométer hosszú, hegedű alakú szigetet, amely nagyjából 500 kilométerre délkeletre fekszik a háborúban stratégiai jelentőséggel bíró Új-Britanniától. A sziget földrajza a védőknek kedvezett: magas, fával sűrűn benőtt hegyek, köztük két aktív vulkán található Bougainville-en. A partok keskenyek voltak, ami megnehezítette a partraszállást.[8] A sziget katonai értékét növelte, hogy hat repülőtér működött rajta: négy a déli parton, Buinnál, két másik az északin, Bukánál és Boninnál.[1]
A szövetségesek 1943 tavaszán kidolgozták a Cartwheel hadműveletet. Az akciót, amely több összehangolt hadműveletet irányzott elő, 1943. június 30-án indította meg Douglas MacArthur amerikai tábornok.[9] A cél az volt, hogy áttörjék a japán védelmi rendszert, amelyet a Bismarck-szigetcsoport tagjain hoztak létre, keletre Új-Guineától, a Salamon-tengeren. A japán bázisok védték a birodalom korábbi hódításait a Holland Kelet-Indiákon és a Fülöp-szigeteken,[9] valamint kiinduló pontjai lehettek egy Ausztrália és Új-Zéland elleni akciónak. A hadművelet csak azután indulhatott, hogy a szövetségesek Guadalcanal és a Pápua-félsziget megtisztításával megnyitották az utat az új-britanniai Rabaul, a nagy japán támaszpont felé.[2]
A szövetségesek több nagy támadást indítottak a stratégiai pontokért. A Postern hadművelet keretében az ausztrál csapatok 1943. szeptember 4-én partra szálltak a Új-Guineán található Laétól keletre. Ugyanezen a napon ejtőernyősöket dobtak le az onnan 15 kilométerre fekvő Nadzabnál, és a két erő Laénál találkozott. A japánok úgy döntöttek, hogy kiürítik a területet. Salamaua települést szeptember 11-én, Laét öt nappal később foglalták el a szövetségesek. Ezt követően két akció indult, az egyik a Huon-félsziget megtisztítására, a másik a Finisterre-hegységben védekező japánok kifüstölésére.[3]
A Huon-félszigeti előrenyomulás megijesztette a sziget másik felén, Rabaulban állomásozó japánokat, mivel köztük és a támadó erők között csak Bougainville állt. Ezért arra utasították Imamura Hitosi tábornokot, hogy minden rendelkezésre álló tartalékkal védje meg Bougainville-t. Koga Mineicsi tengernagy parancsot kapott arra, hogy segítsen, de addigra flottájával Trukból Eniwetok felé indult. Ez azt jelentette, nem érhetett időben a helyszínre ahhoz, hogy beavatkozzon az amerikai invázióba. Az amerikaiak úgy becsülték, hogy nagyjából 35 ezer ellenséges katona állomásozik a szigeten. Bougainville védői között volt a nankingi atrocitásokért felelős 6. birodalmi hadosztály is.[8][1]
A bougainville-i partraszállás előtt, augusztus második felétől az amerikaiak elfoglalták Bougainville-től délre fekvő Vella Lavella-szigetet. A sziget elfoglalása, október 6-a éjszaka három romboló – a Fletcher osztályú USS Chevalier (DD 451) és USS O'Bannon (DD 450), illetve a Porter osztályú USS Selfridge (DD 357) – megtámadott egy kilenc japán rombolóval biztosított éjszakai konvojt, amely evakuált Vella Lavella-ból és erősítést vitt Bougainville-re. Az egyenlőtlen összecsapásban a Chevalier romboló elsüllyedt, a két másik súlyos károkat szenvedett.[1]
Tervezés[szerkesztés]
William F. Halsey tengernagy és stábja kidolgozott egy tervet, amely anélkül tette lehetővé a bougainville-i repülőterek semlegesítését, hogy a nagy támaszpontokat, Buint vagy Bukát megtámadnák. A szigetet védő 25 ezer japán katona és 12 ezer haditengerész főleg ezeken a megerősített támaszpontokon tartózkodott.[6] Úgy döntöttek, hogy az amerikai katonák egy kevéssé védett tengerparton szállnak partra, majd építenek egy repülőteret, és azt megtartják. A felderítések alapján az Auguszta császárné-öblöt jelölték ki az invázióra. A tervezők között hosszas vita alakult ki arról, hogy lehetséges-e repteret építeni a Torokina-fok körüli mocsaras területen, de Halsey végül közbevágott: „Torokinában lesz. Most pedig lóra!”[1] Az invázió a Cseresznyevirágzás hadművelet (Operation Cherryblossom) nevet kapta.[3]
Alexander A. Vandegrift tábornokot Washingtonba tartó útjáról rendelték vissza, hogy vegye át a 3. tengerészgyalogos hadosztály irányítását, miután annak parancsnoka rejtélyes körülmények között kizuhant a noumeai tiszti szálló harmadik emeleti ablakából. A tervek azzal számoltak, hogy Vandegrift katonái lépnek először a szárazföldre, őket a szárazföldi erők 37. hadosztálya követi Robert S. Beightler vezérőrnagy vezetésével. Mivel a japánokat meg akarták téveszteni, úgy döntöttek, hogy a haditengerészet erői a két nagy támaszpontot, Buint és Bukát lövik majd, a kijelölt partszakasz pedig nem kap komoly tüzérségi előkészítést.[1] Úgy vélték, hogy a mocsaras, úthálózat nélküli területet legfeljebb ezer katona védi, és a hatékony ellentámadás megszervezéséhez a déli támaszpontokból akár három hónapra is szükség lehet.[6]
A tervezők fontolgatták a kietai partraszállás lehetőségét is, ahol az Auguszta császárnő-öbölbelinél jobb horgonyzóhelyek voltak, de ez a terület távol esett Rabaultól, ráadásul jobb összeköttetésben volt a déli japán bázisokkal, valamint a partraszállás megkezdése előtt biztosítani kellett volna Choiseul-szigetet. Késő szeptemberben tengeralattjáróról felderítő egységeket tettek partra Kietánál, amelyek úgy találták, a kikötő rosszabb, mint gondolták, viszont a Torokina-foknál a vártnál kedvezőbb feltételekre bukkantak.[6]
Eredetileg a Shortland-szigetek inváziója is szerepelt a tervekben, de azt törölték, mert nem találtak megfelelő partszakaszt. Úgy döntöttek, a bougeinville-i akcióval párhuzamosan az új-zélandiak elfoglalják a közeli Treasury-sziget repülőterét, egy másik elterelő hadműveletben pedig tengerészgyalogosok szállnak partra a Choiseul-szigeten.[1] Choiseul Bougeinville keleti, a Treasury-sziget pedig nyugati partja mentén fekszik, ezért a tervezők azzal számoltak, hogy az előbbiről Kieta, az utóbbiról az Auguszta császárné-öböl felé nyomulhatnak szükség esetén. Végül Vella Lavella inváziója és a kevés rendelkezésre álló szállítóeszköz miatt mindkét akció korlátozott méretű, elsősorban diverziós célú lett.[6]
Roy S. Geiger tábornok, aki a partraszállás után átvette Vandegrift csapatait, úgy magyarázta a haditervet, mint „jobbkezes rövid szurkálások sorozata, amely kibillenti egyensúlyából az ellenfelet, és elrejti előke a balhorog valódi erejét, amelyet a rekeszizmára mérünk, az Auguszta császárné-öbölnél”.[4]
Támadás[szerkesztés]
A „jobbkezes szurkálás” október 27-én kezdődött, amikor 725 ejtőernyős partra szállt a Choiseul-szigeten a Blissful hadművelet (Operation Blissful) keretében. Több akciót indítottak a japán pozíciók ellen, de végül a védők rájöttek, hogy csak kevés támadóval kell számolniuk, és ellentámadást terveztek. Ennek indulása előtt, november 4-én az amerikaiakat evakuálták.[7][6]
Október 27-én az az új-zélandi 3. hadosztály 8. ezrede több hullámban elözönlötte a Treasury-szigeteket, és sötétedésre biztosította fő célpontját, a Blanche-öbölbeli horgonyzóhelyet. Japán ellenállás csak a Mono-szigeten volt, a szigetlánc északi, nagyobb tagján. Az ellenállást november 12-éig teljesen felszámolták.[7] A japánok 25 géppel támadást indítottak, de közülük 12-t lelőttek. Akciójukban megrongálódott a Cony romboló.[4][6]
Október 31-én éjszaka A. S. Merrill ellentengernagy négy könnyűcirkálóból és nyolc rombolóból álló hajóhada Bukát és Bonint lőtte, majd napközben a Shortland-szigetet ágyúzta. A Saratoga és a Princeton hordozókról felszálló repülők az északi repülőtereket, míg a Henderson légitámaszpont bombázói a délieket támadták. Másnap reggel megismételték a bombázást, és a tengerészgyalogosok, a japánok legnagyobb meglepetésére, elözönlötték az Auguszta császárné-öblöt.[4] A katonákat Wilkinson admirális egysége (Task Force 31) szállította a helyszínre. Az invázió reggel fél nyolckor kezdődött. Az első hullámban hétezer ember szállt partra az öbölben kijelölt 11 szakaszon, valamint a közeli Puruata-szigeten. A támadást a hajók ágyútüze és torpedóbombázók segítették. A part több szakaszán semmilyen ellenállásba nem ütköztek az amerikaiak.[7]
A partot 270 japán katona és húsznál több lőállás védte, ezek közül azonban csak egy veszélyeztette igazán a partraszállást. Ebben a bunkerban egy 75 milliméteres ágyú működött, amelynek sikerült négy kétéltű járművet megsemmisítenie, több másikat megrongálnia.[6] A löveget Robert A. Owens őrmester hallgattatta el, aki az akcióban elesett. Tettéért posztumusz Medal of Honort kapott.[4]
A Torokina-fok előtt fekvő Puruata-szigetet egy japán szakasz védte. A védők közül 29, a tengerészgyalogosok közül öt halt meg, 32 megsebesült; a szigetet csak november 2-án sikerült biztosítani. A partraszállókat két hullámban japán repülők zaklatták, de nem okoztak különösebb károkat, miközben 15 gépet vesztettek. Az első hullámot új-zélandi, a másodikat amerikai vadászgépek zavarták meg.[7] A teljes akcióban 78 amerikai halt meg és 104 sebesült meg.[6]
A nap végére 14 ezer katona és hatezer tonna ellátmány érkezett Bougainville partjaira. A part keskeny volt, mögötte sűrű dzsungel és mocsaras talaj volt, így hamar káosz alakult ki a túlzsúfolt területen. Az éjszaka japán katonák megpróbáltak átcsúszni a védelmi vonalon, de megállították őket.[7]
Tengeri összecsapás[szerkesztés]
Rabaulból a támadás hírére két nehézcirkáló, két könnyűcirkáló és hat romboló kíséretében ezer katonát szállító konvoj indult az öböl felé. Éjfélkor még 75 kilométer távolságra voltak a keskeny hídfőtől, ahol az amerikaiak megpróbálták beásni magukat. A szárazföldi egységek és a japánok között Merril admirális csapásmérő ereje (Task Force 39) állt, amely elállta az öbölhöz vezető utat. Az amerikai hajók, négy könnyűcirkáló és nyolc romboló a három oszlopban közeledő ellenség elé sietett, habár számban és fegyverzetben is jóval alulmúlta a japán flottát. Hajnali 1.30-kor az ellenség feltűnt az amerikai zászlóshajó, a Montpelier radarján, és Merrill parancsot adott rombolóinak a torpedótámadás megindítására, majd húsz perc múlva a cirkálók is tüzet nyitottak. A japán Szendai találatokat kapott, és kigyulladt. Megsérült két romboló is, az egyik később elsüllyedt. A japán flotta összezavarodott, és visszafordult.[4]
Rabaul bombázása[szerkesztés]
Koga admirális úgy döntött, hogy a következő erősítést komolyabb kísérettel indítja útnak. Az éjszakai csata után három nappal Halsey admirális azt az információt kapta a légi felderítéstől, hogy hat nehézcirkáló csatlakozott Rabaulban Omori tengernagy flottájához. Ekkora flottát Merrill hajói nem tudtak volna megállítani, és képtelenek lettek volna megvédeni az amerikai hídfőt. A tengernagy kockázatos döntést hozott: megfelelő felszíni kíséret nélkül Rabaul ellen küldte a Saratoga és az Independence anyahajót.[10]
November 5-én 96 amerikai repülőgép csapott le Rabaulra. A gépeket erős légvédelmi tűz fogadta a Simpson kikötő felett. A japán gépek csak lassan szálltak fel, és az első rajtaütés során 25-öt az amerikaiak lelőttek. Az amerikaiak tíz gép árán megrongáltak hat cirkálót és négy rombolót. Koga admirális nem merte a hordozók ellen küldeni hajóit, mert attól tartott, hogy azoknak erős kíséretük van, és csatahajóit visszarendelte Truk szigetére. November 11-én Chester W. Nimitz flottájának repülőgépei is csatlakoztak a támadáshoz, és végrehajtották az amerikai haditengerészet addigi legnagyobb légitámadását. Mire a gépek megérkeztek, a csatahajók már elhagyták Rabault, így mindössze egy rombolót és négy vadászgépet tudtak megsemmisíteni.[5]
Japán ellentámadás[szerkesztés]
A bougainville-i japán szárazföldi csapatok parancsnoka, Hjakutake tábornok elkövette azt a hibát, hogy késlekedett az amerikai hídfő elleni támadás megindításával. A parancsnok, mivel nem tudta, hogy az amerikaiak repülőteret akarnak építeni a mocsárba, úgy vélekedett, a hadmozdulatok fő célja, hogy csapatait kicsalogassák a repülőterekről. Ez a késlekedés lehetővé tette, hogy a tengerészgyalogosok beássák magukat.[5]
Hjakutake katonái végül két irányból indultak. Két zászlóalj Buinból indult a dzsungelen keresztül a hídfő felé, míg a 17. hadosztályt hajón vitték Rabaulból, hogy az amerikaiaktól északra partra szálljanak. November 6-7-én 475 katonának sikerült elérnie Bougainville partját mintegy három kilométerre a hídfőtől. Egy amerikai szakasz ugyan ott volt a partraszállás helyén, de nem tudták eldönteni, hogy milyen nemzetiségű csapatok érkeznek. A japánok ugyanazzal a problémával szembesültek, mint korábban az amerikaiak: az erős hullámzás szétszórta őket, és a sűrű, mocsaras dzsungellel övezett keskeny parton nem tudtak megszerveződni. Az amerikai hídfő balszárnya hamar lőni kezdte a partot Walter Asmuth Jr alezredes vezetésével.[7]
Kevéssel reggel nyolc után mintegy száz japán katona megtámadta az amerikai pozíciókat, de a tüzérségi tűz hatására kénytelenek voltak beásni magukat. Az amerikaiak ellentámadásba mentek át, de a hatékony géppuskatűz megállította őket, majd egy másik hasonló akciójuk is kudarcba fulladt. Ezután megkezdődött a japán állások heves ágyúzása. November 8-án reggel a tengerészgyalogosok újabb támadást indítottak, amely csak csekély ellenállásba ütközött. A területen 250 japán katona holttestére bukkantak. A túlélők észak felé vonultak vissza, de a mundai bázisról induló zuhanóbombázók csapást mértek rájuk.[7]
A hídfő körül az amerikaiak erős védelmi pozíciókat építettek ki. A katonák egyre mélyebben hatoltak be az őserdőbe egy kulcsfontosságú ösvénytalálkozás felé, ahol japán ellenállásba ütköztek. A tengerészgyalogosok lezárták a Numa Numa ösvényt, és a november 5-éről 6-ára virradó éjjel két támadást is visszavertek. Másnap egy erősebb egységet is meghátrálásra késztettek. Az első komolyabb japán ellentámadás november 8-án következett be, amikor a dzsungelen keresztül megérkeztek az egységek a hídfőhöz. November 9-én mindkét oldal támadást indított, és a japánokat visszavetették. A két napig tartó harcokban 12 tengerészgyalogos elesett, harminc megsebesült, míg a japán halottak száma száz volt.[7]
A tengerészgyalogosok elfoglalták az öböl szárazföldi vége fölé magasodó 1200 méter magas gerincet. Onnan az amerikaiak uralták a térséget, és minden japán áttörési kísérletet visszavertek.[5] November 8-án megérkezett az első komolyabb amerikai erősítés, amikor partra szálltak a 37. hadosztály első alakulatai. November 19-éig a teljes hadosztály elfoglalta pozícióját Bougainville-en. November 9-én Vandegrift tábornokot Roy S. Geiger vezérőrnagy váltotta a csapatok élén. November 11-ére minden japán támadást visszavertek. Mivel a japánok alaposan alulbecsülték az amerikai erők létszámát, valójában egy pillanatig sem volt esélyük komolyabb károkozásra.[7]
November 25-én öt japán romboló erősítést hozott Bukába, majd fedélzetére vette az állandó bombázásokkal tönkretett repülőtér miatt feleslegessé vált pilótákat, és elindult visszafelé. Amerikai légi járőrök azonban észlelték a konvojt, és Arleigh Burke kapitány öt rombolója megtámadta őket a szorosban. A csatában három japán hajó elsüllyedt, a másik kettőt pedig szinte Rabaulig üldözték az amerikai hajók.[11]
November 11-ére a japánok 121 repülőt és 86 pilótát vesztettek, akiket Rabaul megerősítésére küldtek. Koga tengernagy úgy döntött, hogy a túlélőkre szüksége van a hordozóin, és november 12-én visszarepült Trukra. Ezeknek a repülőknek a hiánya miatt a japán légierő csak passzívan vehetett részt a Gilbert-szigetek védelmében, amelyek ellen Nimitz admirális indított akciót a hónap végén.[7]
A hídfő kiterjesztése[szerkesztés]
A Numa Numa és a kelet-nyugat irányú ösvények kereszteződése azért volt különösen fontos, mert az amerikai felderítők alkalmasnak ítélték a területet a repülőtér megépítésére. Ahhoz, hogy a munkálatok biztonságosan megkezdődhessenek, az amerikaiaknak egy előretolt állást kellett létesíteniük a leendő létesítmény helyszínén. November 13-án az előrenyomuló tengerészgyalogosok japánokba ütköztek, és csak kétnapnyi csatározással tudták elkergetni őket. Ezután a hídfőt kiterjesztették a tervezett reptér helyszínére is.[7]
A következő komolyabb összecsapás november 17-én kezdődött, amikor az amerikaiak megpróbálták átvenni az ellenőrzést a Piva folyó környékén. Először csak a járőrök csaptak össze, majd másnap a tengerészgyalogosok japán útakadályokba ütköztek. Ezek közül egyet november 19-én sikerült elfoglalni, de 20-án a japánok ellentámadást indítottak. Az amerikaiaknak végül sikerült átkelniük a folyón, és egy szakasz Steve J. Cibik főhadnagy vezetésével elfoglalt egy kulcsfontosságú gerincet, amelyről az egész területet ellenőrizni lehetett. November 21-én a japánok megpróbálták visszafoglalni a pozíciót, majd három újabb akciót indítottak, de az amerikaiak valamennyit visszaverték. Ezen a napon a tengerészgyalogosok nagyobb offenzívát indítottak, hogy kiszélesítsék a hídfőt.[7]
November 23-án az amerikai tüzérség a fő japán vonalakat ágyúzta, amire a japán tüzérség válaszolt. A gerincet elfoglaló tengerészgyalogosoknak sikerült meghatározniuk a japánok fő lövegállását, és oda irányították a tüzet. November 24-én az előrenyomuló amerikaiak valamennyi kitűzött célterületet elfoglalták. November 25-én a japánoknak még sikerült megtartaniuk az amerikaiak által Gránát-hegynek nevezett magaslatot, de másnap feladták. November 24-én, bár még nem volt kész a létesítmény, egy repülő kényszerleszállást hajtott végre a Torokina-foknál.[7]
A november 24-éről 25-ére virradó éjszaka a Szent György-foknál összecsapott a japán és az amerikai flotta. Az amerikaiaknak sikerült megakadályozniuk, hogy a japán erősítést hozó rombolók elérjék Bougainville-t. November 29-én a tengerészgyalogosok partra szálltak a hídfőtől 15 kilométerre délre található Koiarinál, ahol egy ellátó bázis működött. Az akció fiaskóval végződött, és a katonákat három romboló segítségével evakuálni kellett. December 9-én befejeződött a repülőtér építése, és másnap 17 F4U Corsair érkezett. Ezzel teljesült a bougainville-i akció célja, egy Rabaul közeli repülőtér beüzemelése.[7]
A hídfő utolsó nagyobb kiszélesítése december elején indult meg, amikor az amerikaiak megkezdték több magaslati pont elfoglalását, ahonnan a japánok ráláttak a területükre. A legsúlyosabb harcok a Hellzapoppin-gerinc nevet kapó magaslatért folyt. Több támadás után végül december 18-án elesett a gerinc. Ezután a tengerészgyalogosokat kivonták Bougainville-ről, helyükre december 15-étől szárazföldi alakulatok érkeztek. December 30-án elkészült a második és a harmadik repülőtér is a Piva-folyó közelében. Az amerikaiak ezután képesek voltak bombázókat is indítani Bougainville-ről, így fokozhatták a nyomást Rabaulon.[7]
Japán offenzíva[szerkesztés]
Hjakutake tábornok 1944 elején úgy döntött, hogy nagyszabású offenzívát indít az amerikai hídfő ellen, amelyben a 6. és a 17. hadosztály vesz részt húszezer katonával. Az amerikaiaknak ekkorra nagyjából 62 ezer emberük volt Bougainville-en. A japánok útépítésbe kezdtek a szigeten, és elkezdték katonáikat a hídfő szárazföldi határai közelébe átcsoportosítani. A csapatmozgást észlelték az amerikai felderítők, és a terveket megtalálták halott katonáknál. Griswold tábornoknak így volt ideje felkészülni.[7]
A japánok három irányból támadtak. A három csoport – az Ivasza-, a Magata- és a Muda-egység – parancsnokáról kapta a nevét. A Magata a hídfő jobb oldalán, az Ivasza középen, a Muda bal oldalon nyomult előre. Hjakutake úgy tervezte, hogy tíz nap alatt megveri az amerikaiakat. A támadás március 8-án, a hídfő közepén tüzérségi előkészítéssel kezdődött. A tűz ereje meglepte az amerikaiakat, de ahhoz, hogy komoly károkat okozzon, nem volt elég. Segítette őket, hogy a japánok a repülőterekre, nem pedig a frontvonalra koncentráltak. A támadásban egy bombázó és három vadászgép megsemmisült, és a többi repülő kénytelen volt Új-Britanniába visszarepülni. Az amerikai tüzérség megkezdte a japánok ágyúzását.[7]
Az előrenyomuló japánok elfoglaltak néhány fontos magaslatot. Komoly, hullámzó harcok folytak a 700-as hegy birtoklásáért, ahonnan a japánok lőni tudták a hídfő területét. A harcok március 12-éig folytak a pozícióért. Másnap az Ivasza-egység visszavonult. A Muda-egység katonáinak sikerült beszivárogniuk az amerikai védelmi vonal mögé a 260-as magaslatnál, és megfutamították a náluk alacsonyabb létszámú védőket. Az amerikaiak három ellentámadását visszaverték. Március 11-én a megerősített japán egységek támadást indítottak a 260-as dombról, de nem jutottak előre. Március 14-én az amerikaiak arra jutottak, hogy nem indítanak több közvetlen támadást a magaslat ellen, hanem lassan szorítják ki a japánokat. A japánok a hegyet március 27-éig, az általános visszavonulás megkezdéséig megtartották. A japánok ötezer halottat és háromezer sebesültet vesztettek, míg az amerikaiak közül 263 esett el.[7]
Ausztrálok a szigeten[szerkesztés]
Áprilisban az amerikaiak kiterjesztették védelmi vonalaikat, és a japánok kénytelenek voltak tovább hátrálni. Az 1944 márciusi japán offenzíva bukásával véget értek a komoly harcok. Az amerikaiak nagy hídfőt építettek ki és három repülőteret működtettek.[7]
Az év végén ausztrál csapatok váltották fel az amerikaiakat. December 23-án az ausztrálok általános támadásba kezdtek a japán védelmi vonalak ellen. Habár az ausztrálok létszáma alacsonyabb volt a japánokénál, a védők nagyon rossz állapotban voltak: a betegségek és az éhezés havi háromezer áldozatot szedett közülük. Az akciót a Gyöngy-gerinc elleni támadás indította december 30-án, és két nap alatt sikerült az ötszáz japánt kifüstölni. A magaslatról az ausztrálok a sziget mindkét partját belátták. Lefektettek egy 900 méter hosszú kábelt, amivel felhúztak a hegy tetejére egy buldózert, amellyel utat építettek. A gerinc fontos járőrbázis lett.[6]
December 31-én a 11. ezred a Saroken Pointtól az északnyugati parton nyomult előre, azzal a céllal, hogy a japánokat visszaszorítsa a Bonis-félszigetre, majd megsemmisítse őket. Január 19-éig jó ütemben haladtak előre, de ekkor beleütköztek a Tsimba-gerincnél magukat beásó japánokba, akiket csak február 6-án sikerült véglegesen kivetni állásaikból. Március 26-án kombinált szárazföldi és kétéltű akcióba kezdtek az ausztrálok.[6]
Délen a 29. ezred először január 10-én a Hupai-folyónál ütközött komoly ellenállásba, ahol harckocsielhárító lövegekkel ártalmatlanították a japán bunkereket. Ezután gyors ütemben nyomultak előre, és február 11-én elfoglalták Mosigettát. Harckocsik bevetésével számos bunkert és lőállást semlegesítettek március 17–19. között. Az ausztrálok úgy értesültek, hogy a japánok ellentámadást indítanak, ezért beásták magukat. A következő napokban súlyos harcok zajlottak a területen, majd a japánok visszavonultak.[6]
Július 3-án az ausztrálok készen álltak a Buin elleni végső offenzívára, de a szakadó eső miatt többször elhalasztották az akciót. Augusztus 11-én a japánok megadták magukat. A harcokban az ausztrálok közül 516 elesett, 1572 megsebesült, a japánok közül csak 21 090 volt életben az eredeti 65 ezer emberből.[6]
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ a b c d e f g Costello 422. oldal
- ↑ a b Ibiblio
- ↑ a b c History of War
- ↑ a b c d e f Costello 423. oldal
- ↑ a b c d Costello 425. oldal
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n PWOE
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u History of War 2
- ↑ a b Costello 420-421. oldal
- ↑ a b History
- ↑ Costello 424. oldal
- ↑ Costello 426. oldal
Források[szerkesztés]
- ↑ History: Operation Cartwheel is launched. History.com. Hozzáférés ideje: 2016. július 27.
- ↑ Ibiblio: Operation Cartwheel: The Reduction of Rabaul. Ibiblio.org. Hozzáférés ideje: 2016. július 27.
- ↑ History of War: Operation Cartwheel – the Reduction of Rabaul (30 June 1943- January 1944). History of War. Hozzáférés ideje: 2016. július 27.
- ↑ History of War 2: Operation Cherryblossom – the invasion of Bougainville (November 1943-March 1944). History of War. Hozzáférés ideje: 2016. szeptember 1.
- ↑ Costello: John Costello. The Pacific War 1941-1945. Harper Perennial (2009). ISBN 978-0-68-801620-3. Hozzáférés ideje: 2016. augusztus 29.
- ↑ PWOE: Bougainville. The Pacific War Online Encyclopedia. Hozzáférés ideje: 2016. szeptember 1.
